Napelem rendszer és mikrofon próba

Ma napság már mindenkinek lehet együttese. Legalább is a laikusok azt mondják. Én erre most megpróbálok nagyon rácáfolni, ugyanis lehetséges, hogy kívülről úgy tűnik, hogy sok hozzá nem értő dilis, lázadó kis kölyök hangoskodik egy sötét és dohos pincében, amit próbateremnek csúfolnak, de itt ennél sokkal embert próbálóbb dolgokról beszélünk. Legalább is az én tapasztalataim szerint.

Kezdődik az egész azzal, hogy alapvetően az az ember, aki zenél, elég erőteljes művészi jelleggel van felruházva, legalább is az esetek nagytöbbségében. Amíg mondjuk egy sportoló csak indulatos, és agresszív, ha valami nem sikerül, addig egy zenész képes mély depresszióba, vagy a felfoghatatlan nihilbe süllyedni már csak attól is, hogy ha elérkezik az az időszak, amikor már zenésztársaival sem tudja magát megértetni. Annyira furcsán és szokatlanul működik a művészek agya, hogy sokszor egymás megértése jelenti a legnagyobb problémát, majd ez szüli a problémák sorát.

Egy zenekar alap célja, hogy olyan közös dolgot hozzon létre, amiben kifejezhetik gondolataikat, véleményüket, vagy egyszerűen csak leírhatják ezzel a leírhatatlant. Minél több tagból áll egy együttes, annál több a nézeteltérés, annál problémásabb az alkotás, és annál nehezebb az együtt maradás. És akkor ezt még képzeljük el hatványozottan, ugyanis a magyar viszonylatok mellett általában három, négy vagy gyakran még több együttes bérel egy próbatermet. Higgyétek el, hogy ez olykor sokkal nagyobb fegyelmet, kitartást és csapatjátékot igényel, mint bármilyen társas sport. A legnagyobb egyetértésben is néha el tud velük szaladni a ló, de ilyenkor legalább előremutató tervek születnek. Igaz, valószínűleg soha nem valósulnak meg, de kis békés álmodozást hoznak a zenekarok életébe.

Emlékszem, egy forró nyáron a próbaterem tetején napoztunk a barátokkal, négyesben, három különböző zenekarból, és tervezgettük, hogy mennyi mindent fogunk azzal a remek próbateremmel csinálni, ha lesz pénzünk. Elterveztük, hogy megcsináljuk napelem rendszerrel az áramellátást, és végre soha többet nem kell olyan iszonyatosan magas rezsit fizetnünk érte. Azt is remekül kitaláltuk, hogy a vizet bevezetjük, hogy ne csak a közös helyiségekben legyen mosdóhasználat, hanem a mi kis termünknél is. Annyira belejöttünk az italozásba és az álmodozásba, hogy már a saját napelem rendszerrel felszerelt turnébuszunk megvásárlását tervezgettük, miközben az egész beszélgetés azért indult, hogy valahogy összeszedjük a kedves zenésztársainkat és mindenkitől behajtsuk időben a bérleti díj és a rezsi díjakat. Végül pedig hagytuk annyira elkanászodni az embereinket, hogy el kellett költöznünk a valaha volt legjobb teremből, és most már azon megy a harc, hogy az énekesek szükséges eszközeit (mikrofonok, keverő, erősítő) ki fizesse ki. Az emberi tényezők nagyon sokat hozzátesznek egy banda életéhez. A probléma csak azzal van, hogy ezek leginkább olyan emberi tényezők, amiknek semmi helyük nem lenne itt, és csak azért történik mind ez, mert felnőtt emberek nem képesek egy tíz évesnél értelmesebben viszonyulni helyzetekhez, megoldandó problémákhoz.

Aztán persze minden hiszti után elérkezik az a szép pillanat, amikor a zenészek új élményekkel gazdagodnak, feltöltődnek, mert sikerül végre megint valami hatalmasat, valami szépet, valami maradandót alkotni a jövő számára, és akkor eltűnik minden különbség és rossz érzet, ami kialakult anno köztük. De mi lesz, ha egyszer ez nem következik be? Hogyan tovább akkor, amikor már a kapcsolatok annyi megpróbáltatáson estek át, hogy a felek nem látják értelmét ilyesfajta tortúrának?

Valószínűleg ilyenkor fogalmazódik meg az ember fejében, hogy inkább egyedül zenél, és nem kísérletezik tovább az idegei és az épelméjűsége kárára.